|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 3 találat | lapozás: 1-3 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Botos Erzsébet 2013. július 27.„Ugye, jöttök még?” – kérdezte a csángó kislányCsángó-magyar településeken tanító önkéntesek élményei Ebben az interjúsorozatban olyan vállalkozó kedvű tanárokat, fiatalokat, pályakeresőket szólaltatunk meg, akik úgy döntöttek, hogy elutaznak Moldvába a csángó-magyar települések valamelyikébe, hogy részt vegyenek a csángó gyermekek oktatásában. A csángóoktatás részleteiről számos helyen lehet tájékozódni (ajánljuk az olvasó figyelmébe a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége honlapját: www.csango.ro), ezért az interjúk során nem törekszünk erről egy teljes, egységes képet és sok adatot tartalmazó leírást nyújtani. Célunk elsősorban az, hogy teret engedjünk a különböző személyes tapasztalatok és élmények kifejezésre juttatásának. Az első interjút hétfői lapszámunkban olvashatják, amelyben Botos Erzsébet mesél nagypataki élményeiről. Ezúttal egy beszámolólevélből közlünk: Magyarországról, Hajdúnánásról egy önkéntes csapat járt nemrég három moldvai csángó faluban, ők foglalták össze tapasztalataikat. „Csángó magyart el ne veszítsd....” Románia keleti részén, az „üveghegyeken innen, ott, ahol a kurta farkú malac túr”, még Székelyföldön is túl, létezik egy kis híján elfeledett népcsoport, kiknek egy része az Árpád-korban vándorolt oda, mások Dél-Magyarországról menekült husziták, és megint más részük a Rákóczi-szabadságharc és az 1848–as forradalom menekültjei. Soraikat a határőri szolgálat, a nehéz jobbágyszolgáltatások és a nincstelenség elől kivándorló székelyek állandóan gyarapították. Anyanyelvükről az idők folyamán folyamatosan szoktatták le őket, ezt hivatalos rendeletekkel is sokszor megerősítették. A másfél évszázados erőszakos beolvasztási politika megtörte a moldvai magyarságot: ma a 250 ezer moldvai katolikusból már csak 60 ezren beszélik őseik nyelvét. Magyar iskoláik 1947-55 között működtek, de csángó dialektusukat anyanyelvükkel és a román nyelvvel megtűzdelve ötvözték. A szakirodalom szerint a kutatók többféle elnevezést adtak nekik, elsősorban földrajzi életterük alapján. Az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén, az ún. Szeretterén vagy Mezőségen Bákó (Bacău) városa közelében lakókat (kb. 30 falu) a kutatás, egy részük erős székelyes jellegét megállapítva, „déli csángók”-ként tartja számon. A magyar nyelvet még ismerő moldvai közösség folyamatosan asszimilálódott, napjainkban pedig ez már sokszor tudatos választás eredménye: a legtöbb családban a szülők a jobb érvényesülési lehetőségek reményében otthon sem anyanyelvükön beszélnek a gyermekekkel, de egyes közösségek magyarságtudata erősödést mutat. Ez köszönhető a szövetségeknek, az oktatást és a megélhetést segítő alapítványoknak, akik állandó és figyelemre méltó – legfőképpen – önkéntes segítőikkel azon munkálkodnak, hogy öntudatukat, hovatartozásukat erősítsék, sorsukat megkönnyítsék, s ha lehetséges segítsék, a sok-sok év során tartó beolvadásukat megállítsák, s – esetleg – visszafordítsák. Ennek érdekében kelt útra egy csapat városunkból is, hogy az előzetes gyűjtésekből, valamint saját forrásból származó adományaikat – ruhaneműt, tanszereket, tartós élelmiszert, kerékpárokat – 3 moldvai csángó településre (Máriafalva, Magyarfalu, Gajdár) eljuttassa. Elhatározásukat a Csángó-Magyar Szövetség erősítette, ottlétüket a magyar tanítást végző önkéntesek segítették, akik hely- és emberismeretüket latba vetve szállást biztosítottak számukra helybéli családoknál. Megérkezésükkor Gajdárban meleg vacsorával, szőlőlevélbe töltött csángó galuskával várták őket. Még aznap este egy helyi családnál „biotakarmányon hizlalt disznyót” vásároltak, melyet másnap a csapat egy része feldolgozott a saját és a falubeli emberek élelmezése céljából. A csapat másik fele a Gajdártól nem messze fekvő Magyarfaluba látogatott, ahol előző évben voltak hasonló elhatározásból. A helybeliek nagy szeretettel várták őket, hálás szívvel köszönték meg a nánásiak ajándékait. Visszatérve bázishelyükre, az Aranyszalma néptáncegyüttes egy része csatlakozott hozzájuk, s az este közös programmal folytatódott. A gajdári és a nánási gyerekek kedvenc játékaikra és dalaikra tanították egymást az ottani iskola udvarán. Harmadnap Máriafalvára, a Gajdártól – légvonalban – 4 km-re lévő falucskába szekerezett a csapat a nánási gyerekekkel együtt. Innen a gyerekek télben-hóban gyalog teszik meg az utat nap mint nap, mivel Gajdárra járnak iskolába. A festői szépségű erdők-hegyek övezte falu lakói, az alpolgármester és a Csángó Szövetség megbízottja is tárt karokkal fogadta őket, ahol a csapat disznótoros ebédet főzött-sütött, közben egy játszóteret is felépített a gyerekek óriási örömére. Ottlétük utolsó napján Gajdárban is felépítették az itthonról szállított alapanyagból készült játszóteret, amelyet a gyerekek hatalmas lelkesedéssel vettek birtokukba. Viseletüket, dialektusukat, népdalaikat az ott élő önkéntes tanító (aki a tanítási időszakban naponta foglalkozik velük, tanítja őket anyanyelvükre a mesék, versek, hagyományaik, történelmük megismerése által) kezdeményezésére mutatták be a nánásiaknak. A csapat ott-tartózkodásáról szólt ez a beszámoló, hazatérésük után a szívekben hagyott érzések ellentmondásosak voltak – szívszorítóan felemelőek, örömtelien szomorkásak. Mosolyt vittek magukkal, de vajon ebből maradt-e ott is? A gyerekek, akik még soha nem ültek hintán, biciklin, akiknek nem volt saját iskolatáskájuk, tolltartójuk, labdájuk, vajon mennyi ideig lesznek képesek megőrizni ezt az emléket, amelyet a nánási csapat tagjai soha nem felejtenek el. A gyönyörű csángó kislány szavaival azonban megerősítést nyert a nánásiak ottléte: „Ugye, jöttök még?” Útjuk és céljuk természetesen nem valósulhatott volna meg a számos, segítő szándékú felajánló – intézmények, cégek, vállalkozók, magánemberek – nélkül. Fekete Andrea Szabadság (Kolozsvár) 2013. július 29.„Isten adott nekem egy ajándékot: Moldvát”Botos Erzsébet nagypataki éveiről mesél A csángóoktatás témájában szombati lapszámunkban elkezdett cikk- illetve interjúsorozatunkban olyan vállalkozó kedvű tanárokat, fiatalokat, pályakeresőket szólaltatunk meg, akik úgy döntöttek, hogy elutaznak Moldvába a csángó-magyar települések valamelyikébe, hogy részt vegyenek a csángó gyermekek oktatásában. A csángóoktatás részleteiről számos helyen lehet tájékozódni, ezért az interjúk során nem törekszünk erről egy teljes, egységes képet és sok adatot tartalmazó leírást nyújtani. Célunk elsősorban az, hogy teret engedjünk a különböző személyes tapasztalatok és élmények kifejezésre juttatásának. (Szombati lapszámunkban egy önkéntes csapat élményeiről olvashattak, a csapat tagjai Magyarországról, Hajdúnánásról mentek Máriafalvára, Magyarfaluba és Gajdárra.) Botos Erzsébet néprajz szakos hallgatóként ment ki Moldvába. A Maros megyéből származó lány két évet töltött Nagypatakon, majd Gajdárban, ahol a „magyar házban” tartott magyarórákat és játékos foglalkozásokat különböző korosztályú gyermekeknek. A vele készült interjúban leginkább az első évről emlékezik. – Kezdjük a kezdetnél. Mikor mentél ki a moldvai csángókhoz, és milyen volt az első időszak? – Életemben először Pozsony Ferencz tanár úrral és néhány évfolyamtársammal jártam Moldvában terepgyakorlaton, talán 2008-ban. Már akkor sok minden megfogott és kíváncsivá tett. Majd 2011 augusztusában újra elmentem, ekkor Nagypatakra és a környező falvakba, körülnéztem, beszélgettem leendő kollégáimmal, s rá egy hétre ki is költöztem. Nem volt sok időm mérlegelni, belevágtam. Szinte egyből beleszerettem Nagypatakba, hogy miért, azt nem is tudom teljesen megmagyarázni. A helybéliek nagyon „prietyenoszok”, ezt tanácsolta nekem is a szomszéd néni, legyek prietyenosz. Már kezdetben megismerkedtem több „kölökkel” és „cinkával” (fiúgyermek, lánygyermek), összebarátkoztunk hamar. Egy helybéli idős házaspárral, bácsi Mihályékkal (és nem fordítva) pedig annyira összemelegedtünk, hogy moldvai nagyszüleimnek érzem őket, ott lesznek majd az esküvőmön is. A gyerekek nagyon közvetlenek, reggelente gyakran a kapumon „csengettek”: – „Tanítónini!” – kiáltották („rikoltották”), s valami ürüggyel beköszöntek. Azt láttam a legfontosabbnak, hogy nyitott legyek mindenki irányába. Kezdetben megtorpantam, amikor a sok költözési doboz között egyedül maradtam a házban. Aztán úgy éltem meg a helyzetem, hogy Isten adott nekem egy ajándékot: Moldvát. Jó nagy dobozban kaptam. Talán túl nagynak tűnt, és lassacskán bontogattam kifele, téptem le a csomagolópapírt. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mit rejtegethet ez az ajándék. Nagyon tetszett, mert egy különleges és „becsapi” ajándék: miután lefejtettem a csomagolópapírt, akkor jöttem rá, hogy ez egy több dobozból álló ajándékcsomag, csak nekem. Mindenik doboz rejtett valamit. – Milyen volt a napi programod és munkád a gyermekekkel? – Attól függetlenül, hogy egyedül éltem, nagyon színesek voltak a napjaim. Reggelente takarítottam, rendbe szedtem a házat, készültem az aznapi óráimra, mert délben már jöttek az ovisok. Velük kis egyszerű játékokat játszottunk – főleg népi gyermekjátékokat –, mondókákat, verseket tanultunk. Rengeteget játszottunk közösen, nagyon lekötötte őket a játék. Mindegyik csoportban volt valami, ami nagyon tetszett nekem. A kisiskolások a legragaszkodóbbak, tőlük kaptam a legtöbb ölelést, kedvességet. A 6–7. osztályosok voltak a legcsintalanabbak, nagyon életrevalóak voltak, sok fiú volt ebben a csoportban, akik mindig azt keresték, hogyan tudnának túljárni az eszemen. A nagyobbakkal inkább barátnők voltunk, órák után és hétvégén is találkoztunk, sokat főztünk együtt, teáztunk, sétáltunk stb., bármiben számíthattam rájuk. Besegítettek sok mindenbe, például a tanterem takarításába is. Igazi csapat volt. A napi hatvan perc sok mindenre nem elég, a szabadidőben beszélgethettünk igazán magunkról, családról, kapcsolatokról. A magyar óra eléggé ránk volt bízva, nekünk kellett kitalálni, hogyan szervezzük meg. A kisebbeknél tehát játék, vers, mondóka, a nagyobbaknál mesék és énekek voltak a taneszközeim. Idővel azonban sokat változtak módszereim, óráim. Eleinte például az ábécével kezdtem, és általam használt szavakkal tanítottam, aztán ahogy kezdtem megismerni a csángó kultúrát, egyre inkább saját „csángós” szavaikat használtam én is tanítás közben (A nyulat például felváltotta a füles), és saját énekeiket tanítottam az addig általam ismert népdalok helyett. Fontosnak érzem a kicsiknél az alapozást, hogy már kisgyermekkorban hallják, használják a magyar szavakat, ilyenkor fogékonyabbak erre, és később otthonosabban mozognak majd benne. Egy darabig egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy vajon jól tanítok-e, vártam volna a kollégák visszajelzését, tanácsait. De egyikük rávezetett, hogy figyeljem a gyermekek visszajelzését. Így hát próbáltam óra után a gyerekeket figyelni, hogyan mennek haza, fel vannak-e dobódva, örülnek vagy szomorúak? Hamar hazaszaladnak, vagy még maradnak velem picit? A szókincsfejlesztés is csak úgy volt lehetséges, ha valami érdekessel, mókással tettem vonzóvá, mivel mindezek a magyar órák fakultatívak voltak számukra. Aztán meg igazából most jövök rá, hogy tulajdonképpen most, két év után menne a legjobban a tanítás Moldvában, azaz a leghatékonyabban. Azonban most hazaköltözöm, tanulni fogok, később viszont mindenképp vissza szeretnék még menni. – Úgy tűnik, egészen otthonra leltél. – Tényleg elmondhatom, hogy ott megtaláltam a helyem. Nagyon fel kellett találnom magam, mert teljesen újszerű volt az az élet, a körülmények és a feladataim. Az első napokban egyszerűen nem értettem az emberek nyelvét. Aztán füleltem, volt egy kicsi „csángó szótáram”, minden újdonságot feljegyeztem. Majd észrevettem, hogy önkéntelenül én is használom ezeket a szavakat. Még ma is előfordul, ha például csángóval beszélek telefonon, vagy az ebédnél elmesélem a szüleimnek, hogy a csirke nekem sokáig pislen volt. A csángó kultúrát nagyon megszerettem, furamód teljesen sajátomnak érzem. Nem mintha jól járnék mindenféle ottani táncot, de nagyon kedvelem, az énekeiket is. Egy kedves csángó legény azt mondta nekem nemrég, hogy: „mindenki közénk tartozik, aki szereti a csángó énekeket, táncokat, csángó embereket”. Ez a megfogalmazás nagyon tetszett. És valóban, második otthonomnak érzem Moldvát. Nehéz most eljönni. Számomra most ez az egyszerű élet érdekesebb volt, mint a civilizáció. Megtanít néhány jó, életszerű dologra. Érdekes, több feladattal bíró Cinkának éreztem ott magam: voltam néprajzkutató, tanító néni, háziasszony, turista, és férfias munkákat is el kellett végeznem. És közben gyerek is voltam. – Említetted, hogy most új tanulmányokba kezdesz. – Igen, pedagógia szakra fogok járni, annak ellenére, hogy régebben pontosan ettől idegenkedtem leginkább. Csángálásom közben jöttem erre rá, előtte nem volt időm mindent végiggondolni, hogy valójában ezt szeretném: kicsikkel, ovisokkal foglalkozni. Ez egy folyamat volt, amelyből az első évben sok mindent meg kellett tanulnom a gyakorlatban. Most pedig két év gyakorlat után jöhet az elmélet! Jobban megismertem tehát magam, tükröt állított nekem Moldva. Az, hogy rájöttem, mit szeretnék ezután csinálni – talán ez a legértékesebb azok közül az ajándékok közül, amelyek fokozatosan tárultak fel számomra. Bán Attila Szabadság (Kolozsvár) 2013. augusztus 24.A csángók fennmaradása minden magyar felelőssége”A moldvai csángó gyermekek oktatásában részt vevő tanárok, fiatalok, pályakeresők élményeit, tapasztalatait az interjúsorozat első interjújában, a július 29-i lapszámban, Botos Erzsébet mesélt kiadós csángó-élményeiről. Mostani beszélgetőtársunk Nagy-György Anna, aki Hódmezővásárhelyről érkezett Moldvába, és egy évet töltött egy Diószén (csángósan „Gyoszény”) nevű faluban. Anna magyar–történelem szakos tanári főiskolán végzett, és a tanítás mellett összeállította a csángóoktatás történetével foglalkozó mesteri disszertációját is. – Honnan ered a csángómagyarok iránti érdeklődésed, és mi motivált abban, hogy a csángó gyermekek tanításában részt vegyél és náluk tölts egy évet? – Már gyermekkorom óta foglalkoztat a történelem, különösen a magyar nép története. Úgy érzem, a csángók történelme egy kicsit elhanyagolt téma. Engem nagyon megragadott ez az ősi kultúra. 2009-ben Moldvába utaztam egy hétre, az az utazás meghatározó volt. Akkor és ott eldöntöttem, hogy valamilyen formában én is szeretnék segíteni abban a küzdelemben, amelyet csángó öntudatuk és nyelvük megőrzéséért folytatnak az évszázados ellenszélben. – Mit tapasztaltál a csángó emberek között az első utad során és később Diószénben? – Annak ellenére, hogy nehezebb körülmények között élnek, mint az erdélyi, vagy az anyaországi magyarok, mégis valahogy boldogabbnak és őszintébbnek tűnnek nálunk. Tanulhatunk tőlük sok mindent, én legalábbis nagyon sokat tanultam az ottlétem során. Elsősorban kitartást és összetartást. Diószénben is barátsággal fogadtak, és végig nagyon kedvesek voltak hozzám. Ugyanakkor a közösségek ma is rendkívül zártak, nem fogadnak be csak úgy akárkit. De végig azt éreztem, hogy tisztelnek, a tanító ma is megbecsült foglalkozás Moldvában, különösen, ha magyar tanító az ember. Néhány családdal sikerült jó kapcsolatot kialakítani, de elég kevés fiatal maradt a faluban, a fiatal nemzedék többnyire külföldön dolgozik, szinte teljesen kiesik a 18-35 év közötti korosztály, Spanyolországban, Olaszországban, Németországban, Magyarországon élnek vendégmunkásként. – Miben érzed különlegesnek ezt a közösséget? – Mivel a moldvai csángók olyan vidéken élnek, amely szinte soha nem tartozott a magyar államhoz, így valójában nem alakulhatott ki a magyar nemzeti öntudatuk. Ugyanakkor ennek az elszigeteltségnek köszönhetően őrizhették meg az ősi magyar néprajzi kincset, az archaikus csángó nyelvet. Ragaszkodásuk a katolikus vallásukhoz meggátolta a teljes beolvadást, azonban a terjedő globalista világszemlélet sajnos az asszimilációnak kedvez. Ezért is nagyon fontos lenne, hogy végre kinevelődjön egy olyan csángó értelmiségi réteg, amely felvállalja a küzdelmet kisebbségi és anyanyelvi jogaiért. – Milyen volt a kapcsolatod a gyermekekkel? Hogy boldogultál a tanítással? – Kezdetben okozott kisebb problémákat, hogy nem beszélek románul, különösen az óvodás csoportban, ahol szinte alig tudtak magyarul. Összességében ez azonban inkább pozitívum volt, ugyanis a gyerekek rákényszerültek arra, hogy magyarul beszéljenek, ezáltal sokat fejlődtek az önálló nyelvhasználat terén. A gyermekekkel hamar sikerült megtalálni a közös hangot, és a tanév folyamán erőst a szívemhez nőttek. – Milyenek voltak a tanítási elképzeléseid és módszereid? Alakultak ezek időközben? – Mivel iskolán kívüli, fakultatív magyarórákat tartottam, igyekeztem az órákat minél színesebbé és érdekesebbé tenni. A tanulás mellett gyakran belecsempésztem játékot és kézműveskedést is az órákba. Véleményem szerint elengedhetetlenül fontos, hogy a magyartanár a csángó kultúra megőrzésében is szerepet vállaljon, ezért a legapróbbaktól a legnagyobbakig tanultak csángó népdalokat és táncokat is, amelyeket a gyermekek több ízben bemutathattak szüleiknek és a falu érdeklődő lakóinak.(Tartottunk csángó guzsalyas táncházakat, karácsonyi ünnepséget és évzárót is). Teljesen más módszert kellett itt kialakítanom, mint amit a főiskolai képzés nyújtott. A csángó gyerekek néha nagyon szeszélyesek abban, hogy mikor mihez van kedvük. Emellett pedig folyamatosan szükségük van a pozitív visszajelzésekre, hogy kitartsanak egy-egy tevékenységben. – Milyen volt a kapcsolatod a kollégákkal? – A kollégákkal sikerült jó kapcsolatot kialakítani, különösen azokkal, akik a szomszédos falvakban tanítottak. Sokat segítették a munkámat és úgy érzem, hogy sikerült maradandó barátságokat kötni. – Érzel-e magadon változást a moldvai időszak után? Mit nyújtott neked ez az ott töltött év, milyen érzéssel jöttél el? – Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elmentem Moldvába. Az ott töltött egy év során korábban soha nem tapasztalt nehézségekkel kellett szembenéznem, különösen az életkörülményeket tekintve, ugyanakkor soha nem kaptam ennyi szeretetet és megbecsülést. A csángók megtanítottak rá, hogy a kicsinek is tudni kell örülni, valamint arra, mik az életben a valódi értékek. Nagyon sokat köszönhetek nekik, és örökre a szívembe zártam ezt a kicsike népcsoportot, amelynek fennmaradása minden Kárpát-medencei magyar felelőssége. – Miről szól a csángó-éved alatt megírt mesteri disszertációd? – Utolsó éves hallgatóként engedélyt kaptam rá, hogy kedvezményes tanulmányi renddel fejezzem be az egyetemet. Nem maradt sok szabadidőm, de össze tudtam egyeztetni a tanítást a tanulással. Mivel a diplomamunkám szorosan kötődött a moldvai magyarsághoz, így kifejezetten előnyös volt, hogy ott élhettem közöttük. Az 1948–58 közötti moldvai magyar nyelvű oktatást mutattam be a dolgozatomban. Ugyan rengeteg probléma volt az akkori oktatással, és át volt itatva kommunista propagandával, mégis lényegesnek tartottam ennek feldolgozását, elsősorban azért, mert ezt az időszakot megelőzően a csángók soha nem tanulhattak intézményes formában magyarul. Érdekes volt azokkal az idős emberekkel beszélgetni, akik ebben az időszakban a magyar iskolákban tanultak, és ma is eleven emlékeik vannak a régi magyar tanítóikról. Bán Attila Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-3
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
